Na, akkor ahogy ígértem, folyt köv.:

Szóval a Fener után a hétvégén idegenben játszottunk. Bár nyertünk, de azért hazudnék, ha azt mondanám jól játszottunk... A vége szerencsére sima lett, de az első félidőben nem igazán nekünk állt a zászló.

Szerdán jött a Polkowice. És a mai napig nem értem hogyan fordulhatott ez elő, de kikaptunk. Otthon... Ami nagyjából egy kisebb katasztrófával ér fel. Úgy értem az, hogy a törököktől kikaptunk, rendben van. Az egyetlen idegesítő dolog ebben csak az volt, hogy rosszul játszottunk, és még így is nyerhettünk volna... De rendben van, mostantól nyerünk mindent, Isztambulban kikaphatunk, és két vereséggel simán hazai pályánk lehet a Final8-ig.
De ezt a lengyelek elleni vereséget nagyon nehéz lesz visszahozni.
Na mindegy, ez van. Volt kis beszélgetés, jobban kell edzenünk, mindenkinek jobban oda kell tenni magát, stb. Szóval azért a vezetők nem fogták fel akkora tragédiának a dolgot, mint gondoltam volna.
Viszont pénteken, behívtak az irodába beszélni. Gondolhatjátok, nagyjából szívszélütést kaptam... Nem tudtam mi fog történni, de abban biztos voltam, hogy jó nem lehet. Úgyhogy nagyjából 200-as pulzussal mentem, hogy szembenézzek a sorsommal...
Hála Istennek kiderült, hogy nem arról van szó, amire egyből gondoltam, hogy megválnak a leggyengébb láncszemtől... Valaki kitalálta, hogy elmegyek, és tudni akarták igaz-e a pletyka. Illetve biztosítottak arról, hogy ők nem szeretnék ha ez megtörténne. Igaz-e, vagy sem, azért kicsit megnyugodtam!

Másnap játszottunk a Valenciával itthon. Nagyon örültem, hogy végre találkozom Katussal!!! Sajnos nem engedték őket beszélni senkivel, kicsit gyerekes szabályok vannak. De másnap egészen „véletlenül” pont arra sétáltak, ahol mi lakunk, és valahogy éppen tőlünk is mindenki lent volt az utcán. Úgyhogy mókásan nézett ki, ahogy az utcán kb. 15 lány örvendezik egymásnak, és ölelgeti egymást. Olyan jó volt végre beszélgetni kicsit! Tudjátok, mikor az ember külföldön él, honfitárssal, pláne baráttal óriási kincs összetalálkozni!!! :)

A meccs már nem volt ilyen boldogságos, csúnya vereséget szenvedtünk, 35 ponttal sikerült hazai pályán kikapni. Nem volt túl vidám a hétvége.
Katával azon mosolyogtunk, hogy dupla Pécs-Sopron derbi van a hétvégén. Sajnos egyik eredmény sem úgy alakult, ahogy szerettem volna, de azt hiszem most talán ez volt a realitás. (na nem a -35 pont...)

Vasárnap úgy döntöttem kimozdulok kicsit itthonról, mert az utóbbi időben eléggé ellustultam. Fogtam tehát a kis blogos füzetemet, és elindultam, hogy keressek egy új helyet, ahol megírhatom az éppen aktuális beszámolót. Ahogy nekiveselkedtem jött az üzenet, hogy a másnapi spanyolórámat hozzuk előre egy nappal. Szóval gyorsan megittam a teám, és indultam haza, hogy felkészüljek az órára. Vagyis indultam volna... Ha nem hagytam volna otthon a pénztárcám, és tudtam volna fizetni. Szégyenkezve mentem oda a pulthoz, hogy otthagyom az egész táskám, vagy bármit amit szeretnének, de sajnos haza kell mennem pénzért. A pincérlány nagyon aranyos volt, mondta, hogy természetes, nem kell otthagyjak semmit, majd amikor erre járok fizetek. Kicsit meglepődtem, hiszen most voltam először ezen a helyen, és mégsem merült fel benne, hogy esetleg nem jövök vissza. Érik még az embert meglepetések...

És hogy lássátok, van ami (aki) soha nem változik... :

Kedden hajnali 4-re beállítottam az ébresztőt, mert 5 órakor volt indulás Schióba. Bepakoltam még az utolsó dolgokat a táskámba, ittam egy kávét, és elindultam oda, ahol fel szokott minket venni a busz. Ez olyan 6-8 perc sétányira van a lakástól. Furcsa volt, hogy nem találkoztam senkivel a lépcsőházban, de mivel pár perccel később indultam, mint szoktam, nagyon nem aggódtam. Akkor viszont annál inkább, mikor kiértem az útra, és sehol senki nem volt. Az első gondolatom természetesen az volt, hogy otthagytak (ami fura lett volna, mert 04:55 volt). Aztán gyorsan elvetettem a dolgot, hiszen csak felhívott volna valaki. Aztán az jutott eszembe, hogy biztos később indulunk, csak elfelejtettek szólni. Elkezdtem tehát sms-t írni mindenkinek, hogy mi újság, de persze senki nem válaszolt. Aztán telefonálgattam, míg végül elértem Allisont, aki a kérdésemre, hogy 5-kor indulunk-e csak annyit válaszolt, hogy igen, holnap... Úgyhogy illedelmesen további szép álmokat kívántam, és a saját hülyeségemen szórakozva szépen hazagurítottam a két táskámat. Miután hazaértem rájöttem, hogy mekkora szerencsém volt, hiszen az útlevelemet itthon hagytam...
A reggeli edzésen persze mindenki azzal fogadott, hogy nagyon akarhatok Olaszországba menni, ha egy nappal korábban elindulok. Nem kicsit röhögtek rajtam. Hülye Isa még a rádióban is elmesélte...

És akkor most magyarázkodom kicsit: Tehát azon túl, hogy egy idióta vagyok, volt pár zavaró tényező. Többek között az, hogy vasárnap volt, és ellentétben az összes eddigi vasárnaptól a boltok nyitva voltak. Aztán a hétfői spanyolórám vasárnap lett megtartva, ezek mind kicsit összekavartak, és vasárnap azt gondoltam, hogy hétfő van. Amikor pedig kedden az esti edzés után megkérdeztem az egyik csapattársam, hogy 04:40-kor, vagy 04:50-kor találkozunk-e lent, akkor csak annyit mondott, hogy 04:45-kor. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy nem másnap hajnalban...
Na jó, természetesen nem mondom, hogy nem az én hibám, de így talán kicsit érthetőbb a dolog... Vagy nem?? :)

Lényeg a lényeg, hogy másnap reggel kicsit deja vu érzésem volt... ;) De végül csak eljutottam Olaszországba.
Ahol ismét vereséget szenvedtünk, de ebbe most inkább nem is megyek bele. Szörnyű! Ha a Polkowice vereségre azt mondtam, hogy nagyon nehéz lesz kijavítani, akkor erre már nem tudok mit reagálni. Az mondjuk biztos, hogy legalább mint csapat kicsit talán jobban összefogtunk ezután.

Schióból nem haza, hanem Barcelonába repültünk, ahonnan tovább buszoztunk La Seuba, ahol másnap egy igen fontos meccset játszottunk. És mint ilyet végre sikerült győzelemmel zárni! Csakúgy, mint a szerdai Sopron elleni Euroliga meccset, illetve a tegnapi utolsó hazai meccsünket. Emiatt azért aggódtak az edzők rendesen, ugyanis a 4. helyezett csapatról van szó, mi tele vagyunk sérültekkel (konkrétan mindkét irányítónk szinte mozgásképtelen, bár vállalták a játékot szerencsére), és Erikát eltiltották a múltkori meccsen. Két technikait kapott, aminek az a következménye, hogy 1-3 meccsre eltiltják. Attól függően, hogy milyen súlyos tettért kapta a technikait. Szerencsére csak egy meccset kapott, és azt is átvészeltünk!
Én az utóbbi két meccsen több játéklehetőséget kaptam, aminek nagyon örültem! Hogy ez csak egy amolyan fellángolás volt-e, vagy talán mostantól jobban benne leszek a körforgásban, azt majd meglátjuk.

A szombati meccs után egy régi hagyományt követve elmentünk a szurkolókkal egy karácsonyi vacsorára. Itt (ahogy nálunk a Zebrák) a közönségben különböző csoportok vannak, és minden karácsonykor a csoportok "kapnak" pár játékost, akit elvisznek vacsorázni.
A mienk nagyon jól sikerült! Bár az elején még nem nagyon akart senki megszólalni angolul, de pár pohár bor után ők elkezdtek angolul, én meg spanyolul beszélni. ;) És megtanítottam nekik, na jó, próbáltam..., azt, hogy "Egészségedre!". :) Mókás volt nagyon!!!

A meccs előtt képzeljétek óriási öröm ért! Miközben melegítettünk kipillantottam az oldalvonalhoz, ahol két kislány tartott egy transzparenst a következő szöveggel: "Anna, you can do it!" Olyan édesek voltak! És ahogy odamosolyogtam, kb. 15 ember integetett vissza, és mutatta, hogy drukkol nekem! Nagyon meghatott a dolog!! Nem is értem, miért ilyen kedvesek velem ezek az emberek! Főleg, hogy a meccsek többségében úgy játszom, mint egy 5 éves hülyegyerek.
Meccs után odajött a két kislány, és a kezembe nyomtak egy borítékot. Volt benn egy fénykép róluk, a hátuljára pedig felírták a telefonszámukat, és meghívtak vacsorázni a házukba. A levelet pedig úgy írták alá, hogy "a családod Salamancából". Mennyire édesek???

Úgyhogy amint visszajöttem a karácsonyi szünet után meglátogatom a spanyol családomat! :)

Most pedig rohanok edzésre, aztán holnap elindulunk Geronába, ahonnan már egyenesen haza megyek!!! Istenem de várom már!! Tegnap nem bírtam tovább, és már össze is pakoltam! ;)

Nagyon kellemes ünnepeket kívánok Nektek, és 2012-ben újra jelentkezem!!!


Ui.: Szeretném megköszönni Nektek, hogy olvassátok a kis jegyzeteket az itteni életemről, és hogy nem felejtettek el! Ahogy én sem Titeket, és azt a csodálatos 5 évet, amit Pécsett töltöttem, illetve mindazt a rengeteg szeretetet, élményt, amit Tőletek kaptam!!!! Remélem még legalább ennyi közös emléket fogunk összegyűjteni a következő években!

Múltkor említettem, hogy Pötike jön hozzám látogatóba.
A világkörüli túránk utolsó állomása (Orenburg után) Madrid volt, ahol szombat délben a Rivassal játszottunk.
A meccs hála Istennek minden várakozást felülmúlt! Már a félidőben 20 ponttal vezettünk, és nagyjából lemostuk őket a pályáról.

Lucas már korábban mondta, hogy ha nyerünk, akkor a következő edzés csak kedden lesz, tehát két és fél nap pihenőt kapunk.
Mondanom sem kell, senki nem tiltakozott nagyon a szabadság ellen... ;)
Nekem pedig különösképpen jó volt az időzítés, mivel Pötinek pont akkor szállt le a gépe Madridban, amikor a meccsnek vége lett. Így félúton a reptér és a csarnok között találkoztunk, és maradtunk is fővárosban hétfő délutánig.
Egy kedves gyerekkori csapattársam ott dolgozik, és bár ő a hétvégét éppen otthon, Budapesten töltötte, ezért találkozni nem tudtunk, de felajánlotta, hogy aludhatunk nála.

Ja, a lényeget nem is mondtam! Eredetileg Pöti szerdáig maradt volna, de mivel szegénynek megsérült a térde, és edzeni úgysem tudott, így kicseréltük a repülőjegyét a következő hétfőre. Így összesen 9 napot maradt! Tehát minden rosszban van valami jó, sőt, néha valami nagyon nagyon nagyon jóóóóó!!! :)

És valamilyen csoda folytán bár szegénynek messze nem volt jó a lába, azért tudtunk sétálgatni, nézelődni kicsit Madridban.
Szombaton kicsit mászkáltunk a belvárosban, ellátogattunk a kötelező „turistahelyekre”, aztán egy jó vacsora után hazamentünk.
Az idővel nagy szerencsénk volt, egész nap ragyogó napsütés volt!

A másnap hasonló időjárással kezdődött, így a teraszon reggeliztünk, és élveztük a napsütést pizsamában. :)
Utána elmentünk a Bernabeu stadionba, ami még nekem, teljesen anti focirajongónak is élmény volt. Mire ott végeztünk a napsütés is, és Pöttöm lába is megadta magát, bevágódtunk egy kávézóba, és ott is ragadtunk jó pár órát. Elkezdtünk kártyázni, volt süti, kávé, így fel sem tűnt, hogy elrepült az idő. (Mint ahogy a hét is annyira gyorsan eltelt, hogy nem is hittük el...) Szóval a pihenő után kicsit változtatva a terven nem hazafelé vettük az irányt, hanem fogtuk szépen a kis térképünket, és elkezdtünk össze-vissza metrózni a városban. És végül valahogy mindig a legjobb helyeken kötöttünk ki. Voltunk egy sonkamúzeumban, találtunk egy National Geographic boltot, aminek az egyik sarkában egy italra is be lehetett ülni. És végül a napot egy klasszikus spanyol vacsorával koronáztuk meg.

Hétfőn egy kései kelés, és reggeli után elindultunk a vasútállomásra, hogy Pöti megismerkedhessen a jelenlegi otthonommal!

És akkor most hadd meséljek kicsit a madridi közlekedésről...
A metróhálózat annyira jól ki van építve, hogy mi csak pislogtunk. Több mint 15 vonal van, bárhova el lehet jutni a föld alatt. Tiszta, kulturált, könnyedén átlátható az egész, és persze mondanom sem kell, hogy még a horror euro árak mellett is sokkal megfizethetőbb, mint az otthoni tömegközlekedés. Mi kétnapos turistajegyet vettünk, amit ki is használtunk rendesen! :)

A vonat is hasonló minőségű, mint a metró. Percre pontosan érkezett Salamancába. Úgyhogy most már tudom, ha esetleg egy-egy szabadnapon úgy döntök, hogy elmennék Madridba, bár imádom vezetni a kis minit, de biztos, hogy tömegközlekedek inkább. Sokkal kényelmesebb!

A héten mi voltunk az euroliga csoportunk szabadnaposai, úgyhogy szerencsére a keddi két edzés után a szerdai nap is pihenő volt!
Így kedd este gondoltuk kicsit kirúgunk a hámból, és beülünk valahova ameddig csak jólesik.
Egy Erasmus Café nevezetű helyre mentünk. Imádnátok azt a helyet, komolyan! Igazi egyetemi étterem, bár és kávézó egyben. Minden asztalon van egy üveglap, ami alatt különböző dolgok vannak. Az egyiknél például mindenféle pénzérme van, a másik parafadugókkal van tele, aztán van olyan, amelyiknél papírokra az emberek mindenféle üzenetet írtak. Az egyik fal tele van papírpénzekkel a világ minden tájáról. Találtunk magyar 200-ast, és 1000 forintost is. A helyiség belső részén pedig a plafonról régi biciklik lógnak le. Hihetetlen hangulatos, imádom!!!!

Szerdán bár ugye hivatalosan nem volt edzés, ami azoknak, akik sokat játszanak nagyon kellett, de én azért nem rokkanok bele a nagy fizikai megterhelésbe a meccseken (...), úgyhogy inkább lementem kicsit dolgozni délelőtt.
Utána pedig kicsit sétálgattunk a belvárosban.
Szuper volt, hogy bőven akadt szabadidő, mert amikor két edzés van, akkor nem nagyon szeretek mászkálni napközben.
De bevallom, én azokat a napokat is nagyon élveztem, amikor csak itthon ültünk. Olyan jó érzés volt úgy hazajönni, hogy valaki (pláne, hogy ez a valaki Pöti volt...) várt otthon. Hogy volt kinek ebédet csinálni, volt kivel megenni, meg egyáltalán, hogy valaki ott szuszog mellettem. Szóval délutánonként mikor nem csináltunk semmit, néha nem is szóltunk egymáshoz, de maga a tudat, hogy ott volt velem olyan hihetetlen nyugalommal, és boldogsággal töltött el, hogy el sem tudom mondani.
Ez valószínűleg látszott is rajtam, mert nagyjából mindenki megjegyezte, hogy olyan, mintha nem is ugyanaz az ember lennék. És persze javasolták, hogy akkor Pöti inkább költözzön ide! Alberto (a másodedzőnk) még szerződést is ajánlott neki a fiúcsapatba, ahol ő is játszik! :)
Én sem ellenkeztem...

Azt hiszem nincs mit tenni, imádom az öcsémet, és elmondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy van nekem!!

Szombaton itthon játszottunk, úgyhogy Pöti azt is láthatta, hogy milyen egy meccs a „Würzburg csarnokban”.
A meccs után elindultunk az éjszakába. Na jó, nem a klasszikus értelemben, csak beültünk a kedvenc helyünkre (az Erasmus Caféba) kicsit beszélgetni.
Később csatlakozott hozzánk Alberto. Örültem neki, hogy megismerték egymást Öcsivel! Sokat köszönhetek neki, ő az, aki sokszor segített, ha kicsit el voltam anyátlanodva a pályán.
Kicsit elbeszélgettük az időt, ugyanis sikerült reggel 6-ra hazaérni. De nem nagyon bántuk! Nagyon jól sikerült az este!

Másnap nézelődtünk kicsit még a városban, aztán elmentünk egy üres parkolóba, hogy Pöttöm kipróbálja milyen vezetni a minit. És ha minden igaz, mikor januárban jönnek, már meglesz a jogsija, és akkor majd az edzésre is elvihet vele! :)

És ahogy az elején céloztam rá, villámgyorsan eljött a búcsúzkodás ideje. :( Maradjunk annyiban, hogy nem volt boldogság Pötigyereket feltenni a madridi vonatra...
Azt hittem be leszek fordulva utána, de épp az ellenkezője történt. Ugyanis annyira feltöltődtem attól, hogy itt volt, hogy a következő 4-5 napban még pörögtem ezerrel.

Szerdán jött a Fener, ami szuper volt, mert végre tudtam találkozni a lányokkal... Hiányoztak már nagyon!
A meccs után elvittem őket vacsorázni, ami gyógyír volt a vereségre! (Ki nem találnátok hova mentünk... természetesen az Erasmus Caféba... :).
Ahogy ott ültünk az asztalunknál, egyszer csak jött egy lány, és letett egy számot elénk. Nem igazán értettük mi történik, de aztán elmagyarázták, hogy ki fognak sorsolni 3 asztalt, akik részt vesznek egy vetélkedőben. Persze, hogy a mi asztalunk is benne volt a háromban! :) És egy kis segítséggel (na jó, sokkal...) megválaszoltuk a kérdéseket (a körülöttünk ülők miután kitalálták, hogy kosárlabdázunk mind nekünk segítettek!), és mi nyertünk! Nagyon mókás volt!!

Ezen a héten elkezdtem spanyol órákat venni. Nagyon élvezem!!!!!!!!!
Jó egy kicsit a kosárlabdán kívül mással is foglalkozni. Sok sikerélményem van, egyre több mindent értek a hétköznapokban, és amit kell, azt bár még csak amolyan „Tarzan language”-el, de el tudom magyarázni.

Kicsit el vagyok csúszva időben, de nem akarok egy kisebb regénnyel terhelni Titeket, úgyhogy most itt befejezem, és megpróbálom meg Karácsony előtt leírni a maradék pár hetet.
(Remélem sikerülni fog! Ha nem, akkor majd kárpótollak Titeket valahogy! :)

Halihó!

Most éppen Hondarribiából jelentkezem!
Zűrös pár hetünk volt, mióta beindult a spanyol bajnokság is, és még keményebb lesz a következő egy hét… Gondoltam kiszámolom Nektek hány órát fogunk utazással tölteni, de inkább nem is akarom tudni!

Múltkor a Schio meccs előtt hagytalak itt Titeket. Ami leginkább azért említésre méltó, mert meglátogatott két jóbarát, ami nagyjából annyira volt jó, mint 3 perc víz alatt töltött idő után feljönni levegőért! (Na jó, ez azért egy kicsit túlzás, de nagyon nagyon örültem nekik!!) Úgyhogy köszönöm Zoikám, és Sipike!!!!  Az ember nem is fogja fel mennyire is hiányoznak neki a barátai, egészen addig, míg nem találkozik velük. Úgyhogy az első két-három órában azon kívül, hogy „Hú de boldog vagyok!” és „Milyen nagyon jó, hogy itt vagytok!”, nem is nagyon tudtam semmi értelmeset kinyögni…  Hiszen tényleg annyira boldog voltam!!!! :)
Voltunk kicsit sétálni a városban, teraszoztunk, kávézgattunk, vacsoráztunk a meccs után egy szuper kis étteremben, ismerkedtünk a spanyol kulináris élvezetekkel (leginkább a vörös nedűvel ;), beszélgettünk hajnali 5-ig. Jajj, szuper volt!!
Mivel engedélyt kaptam az érintettektől is, küldök pár képet is, amiket csináltunk.
Az étteremben mókás volt, a pincér tudta, hogy kik vagyunk (na nem azért, mert ennyire ismert vagyok, hanem a csapat mindig ide szokott járni - itt volt a szülinapi vacsim is – és Isa (Sanchez) foglalt nekünk asztalt), így szerencsére nem kellett nagyon aggódnom a kommunikációs problémák miatt. A pincér nagyon kedves volt, és már épp kezdte volna mondani, hogy sajnos nincs angol nyelvű étlap, mikor előkaptam az előre gondosan megírt rendelésünket… :) Akármikor ide jövünk nagyjából mindig ugyanazokat a kajákat esszük. Általában többféle előételt, és mindenki kedvére csipeget belőle. Természetesen valami jóféle „vino tintoval” öblítjük le a finom falatokat. Egy-egy ilyen vacsora úgy két-három óráig is eltart, eszegetünk, iszogatunk, és közben megy a beszélgetés. Hát ilyenek ezek a spanyol vacsorázások. Bírom ám őket nagyon! Magyar barátokkal pedig különösen jó! :)

De sajnos már el is jött a péntek, és mi mentünk tovább. Szombaton a Kanári szigeteken játszottunk. Igen, tudom, ez először egy „Menj a fenébe, hogy ilyen helyekre kell menned!”, ezért elmesélem hogy is nézett ki az utunk. Először is indítunk egy 10 órás utazással, a reptérről egyből a csarnokba megyünk edzeni, egy késői vacsora, és már meg is érkeztünk a meccs napjára. Amikor is felkelünk és megreggelizünk úgy, hogy közben az ablakból a 32 fokos melegben épp a strandra kifekvő – a koránkelők már a vízben – embereket nézzük nyálcsorgatva. Igen, október 22-ről beszélünk. Felháborító, nem? És akkor mi felmegyünk szépen a szobába, átöltözünk, és elindulunk meccsre. Utána egy gyors ebéd, és ismét egy  10 órás gyönyörrel irány vissza. Tehát igen, szuper, tényleg voltam a Kanári szigeteken, de ez inkább csak egy amolyan „Hehe, nézd, ilyen is van, persze nem neked...” érzés. Mondjuk elhenceghetek vele, hogy ott is voltam! ;)

A „nyaralás” után alig vártam a már szokásossá váló hajnali 4-es indulást. Merthogy Magyarországra készültünk!!!!!!!!!!!
Még kedd este az edzés után meglátogatott Dalika! Úgy örültem neki, nagyon jó volt látni! És Istenem mennyire terhes már!!!!! :) Nagyon jóóóóóóó!!
Másnap találkoztam kis családommal, és képzeljétek Nagymamó is eljött! Ami nagyon nagy szó, hiszen kb. 10 éve nem látott élőben játszani… Szóval igazi boldogságosság volt!
Meccs után pedig… El sem tudom mondani mennyire jól esett, hogy legalább 40 ember jött el azért Sopronba, hogy találkozzunk pár percre! Pfff… Hihetetlen érzés, KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!!!!!!
A hétvégén, mivel szombaton játszottunk és vasárnap pihi volt, megtartottuk a mi kis csapat Halloweenünket. Ami mint később kiderült elég komolyan vett „ünnepnek” számít itt kint. Úgy értem a beöltözést veszik „halálosan” komolyan. Olyannyira, hogy ennyi és ennyire ijesztő zombival és vámpírral még soha nem találkoztam, mint aznap éjjel...
Én (mivel nagy naivan azt gondoltam, ez csak amolyan öltözz be valami viccesnek móka) úgy döntöttem Lucas (az edzőnk) leszek... Nem kellett sok dolog a jelmezemhez, csak egy párna hasnak, egy pulcsi (amit mindig hord, és amiből, ha csak egy kicsit is felemeli a kezét, kilóg a fél hasa - a csapat legnagyobb „örömére”… ;), egy sokzsebes rövidnadrág tele kulcsokkal, aprópénzzel és bármivel, ami minden lépésnél csörög, egy harisnya a fejre, hogy kopasz legyek, jó nagy karikák a szem alá és egy kis borosta. A reakciókból ítélve elég élethűre sikeredett a jelmez! :) Az egész este szuper volt, Lucynál (Pascua) voltunk, nagyon jól feldíszítette a lakást, kísérteties volt minden, és persze a hangulat is extra volt. Nem egészen normális a csapatunk… :) Ez persze a legkevésbé sem probléma, sőt!!!

Közben végre megérkezett Erika is, úgyhogy teljes a csapat! Ez persze megint egy újabb változás a játékban, de szerencsére mostantól már lassan azért összeáll a kép!
Viszont azzal, hogy ő megjött, elbúcsúztunk Sonja Kiretától, és Marissától (Coleman). Úgyhogy ez megint csak oda vezetett, hogy visszatértünk a szinte állandó spanyol nyelvre. Nem örülök neki különösképpen, de hát ez van.
Megint csak olyan „mézesmadzag” dolog. Amíg ők nem voltak, addig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzik, hogy többet be legyek vonva a beszélgetésekbe. De most hogy ők voltak, és többet beszéltünk angolul, és elmentek… Na most már tudom, hogy ez így nem annyira jó. Nem baj, nemsokára úgyis bekapcsol az automatikus védekező mechanizmus, amikor az embernek eszébe sem jut, hogy ez lehet másképp is, és akkor nem is hiányzik. Azért hihetetlen mire képes az emberi agy, vagy nem is tudom mi csinálja ezt. Például egészen addig, míg Zoiék itt voltak és beszélgettünk, csináltunk mindenfélét, és megkérdezték hogyan telnek az átlagos napjaim, fel sem tűnt, hogy igazából sokszor azért elég egyhangúak és unalmasak. De amikor az ember belegondol, akkor néha derült égből a villámcsapás rádöbbenni mi is történik velünk. Ezért sokszor ösztönösen bele sem gondolunk, csak csináljuk automatikusan, amit kell.
Ez lehet egy kicsit érthetetlen lett… De remélem értitek a lényeget!

Na jó, kezdem elveszíteni a fonalat, úgyhogy inkább kiszámolom az utazásunkat, hogy legyen miért sajnálnom magam! ;)
Szóval tegnap ide buszoztunk, ez volt 6 és fél óra. Ma este 7-kor meccs, utána haza, valószínű olyan éjjel 3-fél4-re érkezünk. Vasárnap szabadnap, és éjjel 3-kor indulunk Orenburgba. Vagyis először elbuszozunk Madridba, onnan elrepülünk Frankfurtba, onnan Moszkvába és onnan Orenburgba, ahol 23.20-kor szállunk le, ha minden időben lesz. És ugyanez az útiterv visszafele is, kivéve, hogy Frankfurt helyett Münchenben szállunk át. És akkor most befejezem, mert nem akarom tudni, hogy ez mennyi idő. Lényeg, hogy hazafele Madridban maradunk, mert szombat délben ott játszunk egy élet-halál meccset a Rivassal. Éééééssss utána jön Pötiiiii!!!!!!!!!! Éljen éljen!!!!!
Szóval legközelebb majd erről írok!

Puszi mindenkinek!

Na, már megint ezer dolog történt az utolsó blog óta… Nem is tudom hol kezdjem!

Először is talán a legfontosabbal, hogy a csapat elindult a bajnokságban, és igazolhatunk végre! Ezzel kapcsolatban pedig, bár már biztosan jó néhányan olvashattátok a facebookon közzétett véleményemet, szeretném itt is elmondani!

Legmélyebb tiszteletemet fejezem ki mindazoknak, akik annak ellenére, hogy nem lehettek biztosak benne, játszhatnak-e Pécsen, ottmaradtak, és edzettek végig! Azoknak, akik annak ellenére, hogy nem tudhatták lesz-e csapat, szintén kitartottak, és dolgoztak szó nélkül (mind játékosok, edzők, gyúrók, vezetők, irodában dolgozók)! És nem utolsó sorban azoknak, akik annak ellenére vettek bérletet, hogy csak reménykedhettek abban, hogy lesz bajnokság… Ez nagyon sokat elárul egy csapatról (nem csak a 12 játékosra gondolok, hanem mindenkire aki bármilyen formában kitartott, mert azt gondolom idén az összes imént felsorolt ember tagja lett a Csapatnak!)! Lehet, nem mi leszünk a bajnokok, de azt az összetartást senki nem veheti el tőlünk!!! Nagyon büszke vagyok arra, hogy bár csak távolról, de egy ilyen közösségnek lehetek a tagja!!!

És amióta ez megtörtént a lányok sorban nyerik a meccseket, a csapattal szimpatizálók pedig kitartóan ott állnak mellettük! Köszönet érte!!


Most pedig visszatérek kicsit Salamancába…
Az utolsó bejegyzés óta nyertünk három kupát, és megkezdtük az Euroligát is.
Először a Castilla y Leon regionális kupát zsebeltük be, bár azért ez azért nem jelentett túl nagy kihívást, ugyanis mindössze négy meccsből állt nem a legerősebb csapatok ellen.

Az utolsó meccsünk egy szombati napra esett, ami után másfél szabadnapot kaptunk. Így én kapva kaptam az alkalmon, és beiktattam egy kis utazást, amiről mindenképp be szeretnék számolni Nektek!
Nagy hezitálások után nekiindultam a portugáliai felfedezőtúrámnak! Persze mondanom sem, kell, kb. 15-ször gondoltam meg magam, menjek-e, vagy mégsem.. Először megkérdeztem Jaelt (tudjátok, Ő az, akivel bandázni szoktam), van-e kedve jönni, de nem ért rá. Így gondoltam, akkor én sem megyek. Aztán elkezdtem nézegetni a városokat, ötleteket keresgettem, kicsit behergeltem magam, aztán megint csak elvetettem a gondolatat, mondván macerás... lehet nem is találok oda..., mi lesz ha ez, meg az… stb.
De csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán ez az utolsó ilyen pihenőnk, mert aztán beindul az őrület. És egyébként is, Portugália!!! Még mielőtt kijöttem volna Salamancába, kinéztem magamnak hova szeretnék elmenni, és ez most tökéletes időpontnak tűnt. Ez a hely pedig egy Aveiro nevű városka, és az Atlanti óceán volt.
Tehát gondoltam egyszer élünk, és gyorsan lefoglaltam egy hotelszobát a belvárosban, és így már nem volt visszaút!
Szombat késő estig tervezgettem az utat, bújtam a Google Earth-t (aki esetleg nem ismeri a programot, mindenképp nézzen utána, okos kis dolog!), térképet rajzoltam, pakoltam, és egyre izgatottabb lettem! Vasárnap reggel pedig nekivágtam a Nagy Utazásnak! :)
Amint felértem az autópályára nem is értettem miért kellett ennyit aggódni, hiszen annyira jó, felszabadító érzés volt elindulni az ismeretlenbe, hogy hihetetlen!
Általában megijedek az ilyen dolgoktól, és inkább a biztonságos otthonmaradást választom, minthogy egyedül nekivágjak valami nagyobb kaliberűnek. Ha nagyon őszinte akarok lenni, még vacsorázni sem ültem be soha sehova egyedül, valahogy mindig ódzkodtam az ilyesmitől.
Úgyhogy érthetően most nagyon izgatott voltam, vajon milyen is lesz, és bevallom kis büszkeség is volt bennem, hogy nem megint az unalmas, de könnyebb utat választottam.
Még jóval dél előtt odaértem Aveiroba a kis Minimmel. :) Mentem egy kört, felmértem a terepet, megnéztem tényleg odatalálok-e a szállodához, aztán már mentem is tovább az óceánhoz. Jajj de nagyon jó volt!!!!!!!!!!
Sétálgattam a parton a fényképezővel, lőttem a képeket ezerrel, és majd megdöglöttem olyan melegem volt. Nem is bírtam sokáig, inkább visszaindultam a városba, ami kb. 10-15 km-re volt. Sétáltam egyet, míg el nem tudtam foglalni a szobát, aztán felmentem lepiheni egy kicsit. A nagy izgalomban ugyanis olyan álmosság tört ki rajtam, hogy majd leragadtak a szemeim... Meg hát ugye ez volt a pihenőnap, úgyhogy illett volna kicsit pihenni is. De a sok újdonság, izgatottság miatt természetesen 10 percet ha töltöttem az ágyban, akkor sokat mondok. Inkább nem vesztegettem az időm, hanem felhúztam a fürdőruhám, és már száguldottam is vissza a vízhez!
(Innen telefonáltam haza a Csata meccsre, tehát közvetve ugyan, de azért kicsit ott voltam! :)
Este körbesétáltam a várost, aminek kicsit Velence hangulata van, nagyon kedves kis hely, majd a könyvemmel, és egy pohár borral (vagy kettővel...?) leültem vacsorázni. És közben majd szétvetett a boldogság, annyira élveztem a helyzetet!
Hát ez volt az én nagy kalandom!

Másnap reggel 6-kor el kellett indulnom, mert közben kiderült, hogy mégiscsak sikerült időpontot szerezni nekem, hogy dobhassak, amit még a szombati meccs után kértem (és persze már rég kiment a fejemből…). Miután elég ostobán nézett volna ki, ha ezek után nem jelenek meg (nem mintha bárki ott lett volna, de azért mégis...), így inkább elindultam korán visszafelé.
Szerencsére időben odaértem, és sikerült végre egy kis plusszmunkát végezni, ami megnyugtatta a lelkem. Olyannyira, hogy az esti edzésen Lucas meg is jegyezte, ilyen felszabadultnak még nem látott…
Tehát több, mint jó döntés volt elmenni!!

Szerdán már megint a kosárlabdáé volt a főszerep. Aznap játszottuk az Európa Szuperkupát az izraeli Elitzur Ramla ellen. Óriási várakozás előzte meg a szezon első komoly meccsét. Rengetegen összegyűltek a csarnokban, és szuper hangulatot teremtettek. Az első félidőben úgy játszottunk, mint az álom. Nagyon élveztem! Szerencsére elég sokat játszottam (Bonner még nem ért ide). Igazi örömkosárlabdát játszottunk, parádés passzokkal, dobásokkal. Mindenki kivette a részét a munkából, azt hiszem ha a csapatjátékot demonstrálni kéne nyugodtan lehetne ez a meccs az oktatófilm!

Vasárnap jött a következő nagy megmérettetés, a spanyol szuperkupa a Rivas ellen. Ez talán még nagyobb meccsnek ígérkezett, vagy legalábbis több embert érdekelt, a csarnok zsúfolásig megtelt, és a hangulat ismét fantasztikus volt!
A játék közel nem volt annyira gördülékeny, mint szerdán (sőt...), de azért sikerült nyerünk szerencsére.

Mindkét meccset megünnepeltük ahogy kell, aztán pedig gyorsan el is felejtettük, mert a nyakunkon volt az EuroLiga rajt. Márpedig ezek az első meccsek, pláne idegenben, veszélyesek tudnak lenni.
Főleg amilyen utunk volt Lengyelországba…! Hajnali 3:30-kor indultunk, és délután 5-re értünk oda. Fantasztikus volt…  De hát ez van. És sikerült nyernünk is, méghozzá elég nagy különbséggel, hála Istennek mindenki nyugodt maradt!
Most pedig nincs megállás, kezdődik a spanyol bajnokság is, jövő héten jön a Schio, úgyhogy dolgozunk tovább keményen!

Ja, és természetesen izgatottan várom, hogy nem egész két hét, és ismét magyar levegőt szívhatok!!!!!!!   Juppppííííí!!!!

Addig pedig legyetek jók, és ami a legfontosabb, Carpe Diem!!!! :)

Hát sziasztooook!!!

Ismét egy szabadnapos, kávézgatós, napsütétes, teraszon üldögélős délután írok Nektek! (elég jó ez a sportoló élet, mi? :)

Most, hogy végre elkezdtünk edzőmeccseket is játszani, így akad egy-két szabadnap is, amiért igencsak hálásak vagyunk!
Hetente kettő, sőt néha három meccset is játszunk, tehát pörögnek az események rendesen.

Az első meccs múlt hét szerdán volt. Rengetegen voltak, mintha EuroLiga meccset játszanánk! Az ellenfél nem a legerősebbek egyike volt, és ráadásul nagyon jól is játszottunk. Pedig azt hittem kisebb katasztrófa lesz az egészből, mint ami az első játékok alkalmával szokott előfordulni. De nem kis meglepetésre élmény volt a pályán lenni, és kintről nézni is!
És akkor most jön az a bizonyos "de...", "csak...", "egészen addig, amíg..." című folytatás... Tudjátok, ami minden olyan eseményt követ, amit nagyon élvezünk, imádunk, nem is akarjuk elhinni, hogy ilyen szuperjó lehet.
Tehát az első félidő végén kaptam egy elég nagy rúgást a vádlimba, úgyhogy bár sikerült meggyőznöm az edzőket, hogy tudok játszani, a második félidő első percében az orvos leparancsolt a pályáról. Túl jó volt minden...
Lényeg, hogy egy lábon, rengeteg gyógyszerrel és nagyon mérgesen mentem (vittek) haza.

Azért nagy baj nem volt szerencsére, csak pár napra „írtak ki” az orvosok. Nekem persze eszem ágában sem volt egynél többet kihagyni, hiszen pénteken már megint játszottunk!

Madridban, azaz Alcobendasban (Madrid külvárosa) vettünk részt egy tornán. Az első meccsen (bár sántikálva, de azért tudtam játszani) nyertünk egy másodosztályú csapat ellen, így másnap reggel az első meccsét szintén megnyerő Rivassal játszottuk a döntőt. Ahol kikaptunk, de az az igazság, hogy nem is nagyon akartunk nyerni. Huh, ez elég hülyén hangzik így visszaolvasva... Inkább olyan volt az egész, mint egy edzés. Gyakoroltunk speciális dolgokat, és nem az volt a cél, hogy bárhogy is, de megnyerjük a meccset. A következő hetekben még legalább kétszer játszunk egymás ellen, úgyhogy lesz lehetőség a revansra.

Tegnap kupameccset játszottunk az itteni regionális ligában (vagy valami ilyesminek nevezték). A másodosztályban játszó ellenfél elküldte a junior csapatát, mert valamiért meg voltak sértődve a klubra, meg a szövetségre. (És mert Lucas – az edző - szerint, szó szerint idézem: "az edzőjük egy seggfej"... :)
Elkezdtünk melegíteni, mikor kitalálták, hogy ők nem tudnak az euroligás labdákkal játszani, ezért hozzunk másmilyeneket (???) Így valahonnan előkerültek a ... lássuk csak hogy is fogalmazzak ... vadonatúj - tehát ujjtörős - talán és maximum utcai kosárlabdázásra alkalmas, kis híján gumilabdák. Nem is kommentálom, maximum az eredménnyel: 122-3 (!!!!!!) három... összesen három pontot dobtak. Azzal a labdával, ami csak az ő kívánságukra lett odahozva!!!!  Hát a Maci többet dob Pécsett az időkérések alatt! (nem lebecsülve Mr Pandát!!!)
Nem volt nagy élmény a meccs, maradjunk annyiban...
Ilyen jelenetek voltak: az egyik kislány megkapta a labdát a hárompontoson belül, mire Isa (Sanchez) elállt előle, és mondta neki, hogy dobjon. Csak nem akarta eldobni a labdát, úgyhogy már a fél lelátó kiabált, hogy dobja el. Szegény lehet, nagyon megijedt, mert egy homály lett belőle... A vége felé a bírók már kamu faultokat fújtak, hogy dobhassanak büntetőt, de ez sem járt sok sikerrel (amit természetesen ha valaki, hát én abszolút megértek… ;).
Na, lényeg a lényeg, igazán építő meccset játszottunk :)
Holnap megint meccs van (fogalmam sincs kivel), aztán hétvégén ismét a Madriddal játszunk. De nem ám itthon, vagy esetleg náluk, nem-nem, inkább Bilbaoban, 5 és fél órányira innen... Szerintetek??? Azért itt is akad egy-két érdekes dolog.


Képzeljétek, tegnap spanyolul beszélgettem!!!!! :) :) :)
Annyira boldog voltam, hogy egész nap fülig ért a szám! :D
Kozmetikusnál voltam egy nagyon kedves lánynál, de egy fél szót nem beszél angolul. De kis kézzel-lábbal való hadakozással kisegítve egész jól megértettük egymást. Ami pedig meglepő volt, hogy értettem a kérdéseket (Hogy hívnak? Hova valósi vagyok? Mikor jöttem Salamancába? Tetszik-e a város? Nem túl meleg a gyanta? :) Mit csinálok itt? stb...). És válaszolni is tudtam!! sőt, visszakérdezni is!!!! Ez így valószínű nem hangzik akkora dolognak, de én azért hatalmas sikernek éltem meg! Végre az oly sok szenvedést okozó ellenállás, amit a csapattársaim kifejtenek az angol nyelv használata ellen, kezd a hasznomra válni! A végén még biztos meg fogom köszönni nekik, hogy lusták angolul beszélni! Csak most ez még inkább frusztrál, mint hálával tölt el... Mindenesetre úgy látszik, mégis ragad rám valami! Juhúúúúúú!!!!! :)

Bár hozzáteszem, Lucas próbálkozik azért! Minden nap legalább kétszer-háromszor elmondja, hogy: "My english very good!" Igaz ezen kívül semmit nem tud angolul, de ezt nagyon magabiztosan, már-már profi módon használja! Főleg mikor néha el tudja mondani angolul, hogy 2 perc, vagy valami ilyesmi, akkor egyfajta önigazolásként elmondja milyen jó az angolja! :D
Komoly figura az ember! Néha fél lábára elfelejt zoknit húzni, mindig beáll az 1 euróért folytatott félpályás dobóversenybe, és folyamatosan fogadásokat köt edzés közben. Tehát nem unalmas az élet körülötte.
A másodedzőnket, Albertot nagyon bírom!
Ő szokott fordítani nekem edzésen, de úgy, hogy miközben a taktikát fordítja, észrevétlenül közbeszúr egy-egy saját megjegyzést. Pl.: "Jó, akkor a kettes figurában lepasszolod a labdát, és befutsz a palánk alá - amúgy nem oda, csak Lucas megint hangosan gondolkodik -, és akkor utána adsz egy blokkot." Először csak pislogtam, nem is értettem miről van szó. Annyira összefüggően adja elő az ilyen mondatokat, hogy ha nem figyelném mit mond, fel sem tűnne. Nagyon komoly! :) És a legjobb az egészben, hogy mindig igaza van. Ilyenkor a következő mondat mindig az, hogy: "akkor ahogy mondtam itt nem a palánk alá futsz be, hanem..."

De mindamellett, hogy jó fejek, mind a ketten értik a dolgukat, és nagyon rendes emberek! Próbálnak segíteni, ahol tudnak. Mikor látják, hogy kicsit el vagyok veszve a pályán, vagy éppen aznap semmi nem jön össze, és eléggé bánt a dolog, egyből jönnek, beszélnek velem. Elmondják ők mit gondolnak, a játékomról, az edzésről, mit hogyan csinálok, mit hogyan kéne, van-e valami kérdésem, stb. Úgyhogy egy rossz szavam sem lehet, sőt...

Amit kicsit rosszabbul viselek, az a már korábban említett "spanyolok vagyunk, spanyolul beszélünk" téma.
Néha elég elhagyatottnak érzem magam, mikor az öltözőben nagy röhögések vannak, vagy elmegyünk valahova, megy a majomkodás, beszólások, stb, én meg egy kukkot sem értek a dolgokból. Ha éppen szerencsém van, valaki megszán, és akkor egy-két szót elkapok, de sokszor csak mosolygok, mintha tudnám mi is történik. Persze ahogy telnek a napok egyre többször sikerül el-elkapnom pár szót, néha értem azt is, hogy miről beszélnek, vagy legalábbis mi a téma. Szóval érzem, hogy mindig jobb, csak hát ez nem egyik napról a másikra megy. Próbálok türelmes lenni, és inkább tenni azért, hogy jobban bekerüljek a vérkeringésbe, mint bosszankodni, hogy miért nem vagyok benne.
Persze mikor mindez a pályán történik (mármint nem a beszélgetésre gondolok, hanem a taktikára), akkor kicsit azért nehezebben viselem a dolgot. Amikor hirtelen kell valamit dönteni, a lányok egy-két szóval megbeszélik (és nem az általam ismert alap kosárlabdaszavakkal), én meg állok a pályán, mint egy majom, és azt sem tudom merre van az előre. Ilyenkor gggrrrrrrr..... meg tudok őrülni!! Utálok ostoba lenni. Ha meg ráadásul nem is azért vagyok az, mert tényleg az vagyok, az meg mér rosszabb. (Ezt elég hülyén fogalmaztam meg, de remélem értitek mire gondolok!)
Na mindegy, a lényeg, hogy ilyenkor kicsit azért morcos vagyok, de aztán általában másnap minden rendben, és újult erővel vágok neki a következő napnak!

Amint látjátok kicsit ingadozó az éppen aktuális hangulatom... Van, hogy azt érzem annyira jó minden, hogy ez az, itt el tudnám képzelni a következő pár évet, de van, hogy inkább felmegyek a pécsi honlapra, és fájó szívvel nézegetem a lányok miket csinálnak, milyen meccs van, stb.

Természetesen tragédiáról szó sincs, és tudom, hogy napról-napra mindig jobb lesz, és csökkeni fognak a "rosszabb pillanatok". Mert ami igazán fontos, hogy a lényeges dolgok rendben vannak. A többi meg csak pillanatnyi "hisztéria". :)

És ezzel el is húzom a csíkot, Nagymamónak írok még egy levélkét!

Hola!

Kicsit több, mint egy hete vagyok itt, de máris annyi mindent el kéne mesélnem, hogy azonnal neki is látok!
Ma épp szabadnap van (hál’ Istennek...), úgyhogy kiültem kicsit a levegőre írni Nektek!

Ahogy már megszokhattátok ismét azzal kell kezdenem, hogy elmeséljem mekkora balek vagyok… ;)
Mikor megérkeztem Salamancába egyből el kellett mennem egy sajtótájékoztatóra, ahol Martát (Fernandez), és engem bemutatott az edző, az elnök, és a szakosztályigazgató. Gondolhatjátok milyen állapotban voltam, reggel 7.30 óta úton voltam, túl egy könnyes búcsún kis családommal, egy 3 órás repülőúton, egy közel 3 órás buszozáson, két éhhalálon (...), egy szó mint száz hulla fáradt voltam. Szóval a nagy mosolygós és semmit nem értéses „médiaizé” után hazafele menet beugrottam a közelben lévő boltba, hogy felszereljem a lakást a legalapvetőbb dolgokkal. Mint pl. víz, wc papír, és valami kaja….
Szóval miközben bőszen nézegetem a polcon mi micsoda, a szemem sarkából látom, hogy egy nő mellettem annyira néz, hogy majd kiesik a szemén. Na mármost mikor az ember fáradt, éhes és nyűgös, nincs a legjobb kedvében. Tehát magamban udvariasan elküldtem valahova máshova bámészkodni, és inkább elfordultam. Mire a „bámulós nő” megkopogtatja a vállamat... És szerintetek ki volt az???? Hát a csapatkapitányunk, Isa Sanchez. Nem győztem elnézést kérni, és magyarázkodni amiért nem vettem észre, pedig mellettem állt.
Hát... bemutatkoztam...

A lakásom a belváros közepén van, kb. 50 méterre a híres Plaza majortól, úgyhogy elég jó!
Mint később kiderült, összesen hatan lakunk ebben az épületben a csapatból, úgyhogy lehet átkopogni sóért, ha épp elfogy! :-)

Az első reggel a szokásos orvosi vizsgálattal telt. Egy kisebb magánklinikára kellett menni, ahol mindenki úgy örül a másiknak, mintha legalábbis a legjobb barátja lenne, úgyhogy gondoltam én sem maradok ki a jóból, hasonlóan a többiekhez én is sikongatva megöleltem a dokit. :-)
Mialatt én vérvételen voltam megérkezett egy másik orvos is, aki nagy mosollyal a száján üdvözölt egy „Hola Hanna!” felkiáltással. Gondoltam nem javítom ki, végülis az az egy betű ide vagy oda... Utána viszont kezdett gyanússá válni a dolog, mert Isa óriás röhögésben tört ki, miután rám mutogatva kérdezett valamit, a doki meg mondta, hogy Hana Montana. Kiderült, hogy ez az őrült azt mondta az orvosnak, hogy Hana Montananak hívnak...
Mondanom sem kell, hogy még két napig hallgattam a sztorit, és néha így is hívnak a lányok.

Délután volt egy „ebéd” az edzővel (Lucas), az elnökkel, a szakosztályigazgatóval, meg pár játékossal. Az ebéd azért idézőjeles, mert egyszerűen képtelen vagyok megszokni ezt a spanyol ritmust. 2-re mentünk, és nemsokkal 5 előtt jöttünk el, 6.30-kor meg már edzés volt...
A másik dolog, ami nagyon szokatlan az, hogy el vannak csúszva a napok. A reggel 10-kor kezdődik, előtte egy lélek sincs az utcákon, viszont éjjel 1-2 olyan mintha nálunk 8 óra lenne. Azt hiszem kell még egy-két hét mire átállok erre ritmusra.
Az egyik nagy hátránya annak, hogy ennyire a központban lakom, hogy az az óriás nyüzsgés ami esténként van, mind behallatszik az ablakon. Nem is hinné az ember, mennyien vannak az utcán ilyenkor. Csináltam képet, hogy lássátok!

Edzésre elindultunk hatan két kocsival, és sikerült jó 10 percet késnünk... Ugyanis annyira eltévedtünk, hogy valószínű egész Salamancát bejártuk. Én persze nem tudtam, hogy fogalmunk sincs, hol járunk. Nagyban próbáltam megjegyezni az útvonalat, hogy ha majd egyedül megyek tudjam. Mikor már teljesen kétségbe estem, és eldöntöttem, egyedül nem vállalkozom a csarnok megközelítésére, észrevettem, hogy az épület ami mellett épp elmentünk valahogy ismerősnek tűnik. Akkor esett le, hogy fogalmuk sincs a lányoknak merre járunk, csak próbáltak sunnyogni, hogy ne nézzem (én...) hülyének őket az első napon. Hát, ők még nem tudják, hogy én miket szoktam csinálni... hihihi
Másnap azért kiderült, hogy mégsem annyira bonyolult a csarnokhoz vezető út, kb. kétszer kell elkanyarodni, és már ott is vagyunk.

Szombat reggel a lányok óriási üvöltözéssel, ölelésekkel, énekléssel köszöntöttek az öltözőben. Marta még lengyelül is elénekelte nekem a boldog szülinapot. (Azt mondta csak ez ragadt rá a krakkói évekből...) Nagyon aranyosak voltak, teljesen meg is hatódtam!
Edzés után átvettük a kocsikat, úgyhogy elég jó születésnapom volt!
Este pedig ráadásként a csajok elvittek egy szülinapi vacsorára. Volt kis borozgatás, nagy kajálás, és a végén villanyoltás, meg tortázás. De nem ám csöndesen, az egész étterem (kb. 70-80 ember) énekelt, tapsolt! Szerintetek mennyire voltam zavarban mikor tósztot követeltek??  A piros enyhe kifejezés az arcom színére... Csak vigyorogtam, mint a tejbetök végig. A vacsi után (fél1) mondták, hogy menjünk még el inni egyet az egészségemre. Megkérdeztem hátha rosszul tudom, és törölték a reggeli edzést, de nem... Természetesen mint ünnepelt illett elmennem, és az egy italból kettő lett, a hazaérkezésből pedig éjjel 2. Nagyon úgy tűnik, ez itt teljesen normális... Hát nekem azért elég furcsa.

Na, akkor most kicsit a kosárlabdáról, ha már ezért vagyok itt!

Rengeteget edzünk! Minden edzés legalább két órás, amiben már csak azért is elfáradok, mert iszonyatosan kell koncentrálnom arra, hogy megértsem mi a feladat (sokszor elfelejtik lefordítani...), pontosan mi is, amire figyelni kell, és hogy jól is csináljam meg. Úgyhogy ki vagyok purcanva estére már rendesen...
Szerencsére a termi edzések elég jók, mármint élvezem őket! Főleg amit és ahogyan akarunk játszani. A taktika hasonló, mint Pécsett, védekezni kell és futni. Ez az alap. Elég szabad, kreatív játékot kér az edző, amibe így az elején sok hiba csúszik, mivel nem ismerjük még egymást, de azért már elég jól megértem magam a pályán pár emberrel! Úgyhogy eddig minden 10-ből 10-es!!! :-) Bízom benne, így is marad!!!

Már gőzerővel tanulok spanyolul, mert eléggé zavar, hogy semmit nem értek az öltözőben, meg az edzéseken. Bár egy-két alapszót már megtanultam, és megkértem a másodedzőt, hogy csináljon nekem egy angol-spanyol kosárlabda szakszótárt. :-) Most éppen ezzel küzdök!

Ma, hogy végre volt kis idő, sétáltam egy picit a városban. Hát... Gyönyörű!!! Erről is csináltam Nektek pár képet!

Ajjaj, most látom csak, egy kisebb novellát írtam, úgyhogy be is fejezem, nehogy elijesszek bárkit is az olvasgatástól!
Gyűjtöm tovább az élményeket, és nemsokára jelentkezem!!

Pusziiiiii!

Kedves Pécsiek!!

Jelentem visszatértem!!!! :)

Elég sok minden történt, mióta utoljára írtam... Többek között: cseh bajnok lettem, a lányok második helyen zártak a nagyszerű kezdés után, a válogatottal elbuktuk az EB-t, aztán jött ez az egész klub körüli mizéria, majd egy kis pihenés, némi edzés, most meg már a Budapest-Madrid járatról írok Nektek!

Nagy vonalakban kifejtem a fent említett történéseket, azt hogy én hogyan éltem meg az eseményeket.

Akkor kezdjük Csehországgal: a döntőt meglepően simán vettük. Úgy értem nem számítottunk rá, hogy vereség nélkül nyerünk, tekintve, hogy a bajnokság közben oda-vissza vertük egymást a Brnóval. Biztos hozzásegített a győzelemhez, hogy a második, prágai meccsre kijöttek Apafej csapattársai, és páran még Brnóba is követték a csapatot! Nem kis extramotivációt jelentett, hogy ott voltak, úgyhogy ha esetleg olvassa valamelyikőtök: még egyszer nagyon köszönöm, hogy jöttetek!!!!!
Viszont a gyors befejezéssel sajnos lemaradtam Liliről, aki volt olyan drága, hogy Prágába szervezte a családi húsvétolást, csak akkor én már otthon voltam... :( De hátha Salamancában bepótoljuk.. ;)

A bajnoki győzelmet, ahogy kell meg is ünnepeltük, amint hazaértünk Brnóból, de mondanom sem kell, azért messze volt egy jó kis pécsi ünnepléstől...
Másnap gyorsan kukászsákokba vágtam a cuccaimat, és jöttem is haza!

Volt egy hét pihi, aztán kezdődött a válogatott. Nehéz volt visszarázódni az itteni kosárlabdába a török csapatban betöltött szerepem, és a prágai felfogás után. Szenvedtem is eléggé. Gondolom legtöbben látták is mi lett a vége... Sajnos nem annyira sikerült kijutni az Európa Bajnokságra. :(

A válogatott után Krisztikével, és Pötikémmel elmentünk egy 4 napos búfelejtésre Horvátországba. Hál’ Istennek, nagyon jól sikerült a kiruccanás, voltak nagy fürdések, döglődés a napon, majomkodás, ahogy kell, tehát minden, amire az embernek szüksége van ilyenkor! :)

A mininyaralás után - mint egy utazó nagycirkusz - mászkáltam az országban, Pest-család, orvos, Balaton-Nagymamó, és keresztlányom, Réka, Pécs-lakás, barátok, és természetesen az összehasonlíthatatlan pécsi levegő... Lényeg a lényeg, hogy nem unatkoztam, viszont szívem szerint mindenhol inkább kétszer annyi időt töltöttem volna...
De még egy utolsó pillanatban becsúszott utazással Mallorcára is eljutottam! Tehát igazán nincs okom panaszkodni!!
Jaj, majdnem elfelejtettem az egyik legjobbat... Természetesen ha már Pécs, akkor Villány is, Apafej születésnapját ünnepeltük néhány pohár jóféle borocskával! :)

Mindenképp meg kell osztanom  Veletek azt is, hogy idén nyártól háromszoros keresztanya vagyok!!!!! :) Az összes kis tündérkémet imádom, és nagyon büszke vagyok rájuk!!!


És már el is érkeztünk az augusztushoz. Elég gyorsan eltelt ez a nyár is, persze ahogy mindig is szokott! Elkezdtem edzegetni először Pécsett, volt néhány alkalom, mikor a pesti atlétikapályát koptattam, idén is eltöltöttem pár napot Zalaegerszegen, ahol megint sikerült értékes munkát végezni, és szuper pár napot eltölteni (köszönet érte az érintetteknek!). És természetesen az utolsó másfél hét Pécsé volt, ahogy tavaly is!
Most is élveztem nagyon az ottani munkát, jó volt a csajokkal megint együtt dolgozni, edzeni, meghalni, izzadni, de mégiscsak mindezt közösen. Már most hiányoznak!!!

Az utolsó hetem idén is elég kapkodósra sikeredett. Tudjátok, ez a rohangálás, búcsúzkodás, pakolás nem egy leányálom... Bár ez utóbbiban óriás segítség volt Lili, aki nélkül lehet, el sem tudtam volna indulni! (nagyon kösziiii még egyszer!!!!!)

Ami pedig a klub körül zajló eseményeket illeti, nem szívesen mennék bele a boncolgatásba. Szerintem ami a lényeg, hogy van csapat, és ez szuper! Bár Euroliga nincs, de azt gondolom, pláne így, hogy láttam a lányokat dolgozni, egy jó kis csapat lesz idén is! És nagyon remélem, hogy akik eddig kiálltak mellettük (mellettünk...), azok ezután is ott lesznek, és segíteni fogják ezeket az embereket, akik sokat tesznek a pécsi kosárlabdáért! Mert én úgy gondolom megérdemlik!! A lányok, az edzők, és mindenki egytől-egyig, aki aláírta anno az „Összefogás falát”. Bízom benne sokaknak jelent ez valamit!
Én továbbra is azt mondom PÉCS AZ PÉCS!!!!! És szorítok ezerrel a lányoknak!!

Kezdünk ereszkedni, úgyhogy búcsúzom, és nemsokára az első salamancai élményekkel jelentkezem!!

Ui.: Minden családtagomnak és barátomnak üzenem, hogy kedvesek vagytok nekem nagyon, és bár megint elmegyek (mentem...), egytől-egyig itt vagytok velem (lehet miattatok ilyen nehéz a táskám?????), és azt hiszem kedvelem ezt az érzést... :)

Hallooo!!!

Épp egy velencei kávézóból írok Nektek!
Nicole-nál vagyok látogatóban, még mielőtt azt gondoljátok, hogy ismét országot váltottam… Bár azért el tudnám viselni az itteni életet.. ;)
A kupahétvége után kaptunk 3 nap pihenőt, úgyhogy kijöttem hozzá. De erről majd később…

A múltkor szerintem a Taranto meccsek előtt írtam. Az itthoni meccsünkre, és az azt követő hétvégére kijöttek hozzám nagyon kedves barátok! Az időzítés pont szuper volt, velük kicsit könnyebb volt feldolgozni a kétpontos fájó vereséget. A hétvége nagyon jó volt, igazi turista voltam Prágában! Főleg szombaton sétáltunk sokat, aztán este ellátogattunk a híres U Flekuba. És hát rá kellett jöjjek, hogy szeretem a barna sört… Csakúgy, mint a Becherovkát…  :)

Sajnos a harmadik meccsen sikerült botrányos búcsút inteni az Euroligának. Az itteni embereket ez nem nagyon zavarta, úgy értem, persze, nem örültek, de olyan volt, mintha nagyjából semmi nem történt volna. Én meg lesütött szemmel járkáltam még legalább egy hétig, és idegesített, hogy miért nem zavar senkit a 40 pontos vereség… Aztán rájöttem, hogy ahány nemzet, annyi mentalitás. A messziről jött ember pedig mindig a sajátját keresi, és nem érti, miért nem úgy van ahogy ő gondolja. De aztán persze megérti, hogy ha már ő az idegen, akkor az a legkevesebb, hogy megpróbálja elfogadni a helyi dolgokat, és nem az összes többi embertől elvárni, hogy ők változzanak meg miatta.
A meccs után kaptunk pár szabadnapot, úgyhogy miután visszaértünk Prágába, összepakoltam, és már be is ugrottam a kocsiba, hogy hazaszáguldjak. Elég jó, hogy csak így gondolok egyet, és haza tudok menni!
Szuper volt otthon lenni kicsit!!!
Vasárnap hajnalban mentem vissza, persze eltévesztettem az autópályakijáratot, aztán véletlen felmentem még 3 különböző autópályaszerű útra (igen, semmit nem változtam, még mindig balek vagyok…) ahogy vissza akartam kanyarodni az „én utamra”. Tehát sikerült annyira megzavarodnom, hogy mikor megkérdeztem valakit hol vagyok, akkor mondta, hogy sajnos arról a térképről, ami nekem van arról mér lementem… Úgyhogy elindultam a másik irányba, megint keringtem egy jó fél órát, mikor legyőzve a büszkeségem megint megkérdeztem valakit. Kiderült, hogy most a másik irányba mentem le majdnem a térképről… Kicsit megtévesztenek a távolságok itt… Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy mintegy egy óra körözés után rátaláltam a helyes útra. Mikor is megállítottak a rendőrök, mert gyorsan hajtottam. Kicsit már feszült volta, úgyhogy mondtam, nem érdekel, reggel 5 óta vezetek, ez a 3. ország amiben megfordultam ma, 32-szer eltévedtem, bepisilek, éhenhalok, és egyébként is, úgyhogy mondja meg mennyit kell fizetnem, és már itt sem vagyok. Kicsit kikerekedtek a szemei, de aztán látta rajtam, hogy nem viccelek, úgyhogy megegyeztünk, és elengedett.
Aznap idegenben meccset játszottunk (nagy meglepetésre nyertünk 30 ponttal…). Miután visszaértünk a csarnokhoz mondtam Delishának, most rajtam a sor hogy elvigyem a Starbucksba. Elmeséltem neki a rendőrös sztorim, úgyhogy gyorsan bekötötte magát. Mikor elindultunk a kávézóból visszafele szerintetek nem megállított a rendőr??????? Persze Delisha kiakadt, hogy ezt nem hiszi el, hogy velem mindig ilyenek történnek… Mondtam, hogy én már hozzászoktam. Most épp azért büntettek meg, mert nem volt felkapcsolva a lámpám. Akár szólhatott is volna… Na mindegy.

A héten elmentünk Lindsayvel (Wahlen), férjével, Bennel és Delishával vacsorázni. Elég jól sikerült az este! Csak azt a sörre bor témát nem kellett volna még egy kör sörrel megfejelni. De hát mondták, hogy a cseheknél vagyunk, úgyhogy muszáj…. Mindenesetre abban maradtunk, hogy mindenképp megismételjük.
Ami meg is történt a kupadöntő előtt. Bár Ben nem tartott velünk, úgyhogy egy igazi csajos este lett belőle. Csináltam kis vacsorát a lányoknak, és megmutattam nekik milyen az a jó kis magyar bor (természetesen Villányból). Mondanom sem kell, hogy imádták, szóval ha legközelebb hazamegyek, azt hiszem egy egész rekesszel kell visszajönnöm…

A kupadöntőt nagy meglepetésre a Brno ellen játszottuk (a 4 csapatot a bajnokság első 4 helyezettje alkotja, és az első játszik a negyedikkel, a második pedig a harmadikkal, tehát nagyjából mindig Prága-Brno döntő van). Nyertünk 2 ponttal!!! De ahogy a tarantói vereség sem rázott meg senkit, úgy ennek a győzelemnek sem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget…
Azért amikor hazajöttem gyorsan megnéztem a tavalyi kupadöntő után készült képeket! :)

És másnap hajnalban elrepültem Velencébe!!!

Először is Nicole lelkemre kötötte, hogy adjam át, hogy minden pécsi kosárbarátnak üdvözletét küldi!!
Olyan jó volt megint találkozni vele! Jól érzi magát, szeret kint lenni, de azt mondta, minden idők legjobb európai szezonját Pécsen töltötte!  Azért nem rossz ezt hallani… :)

Hétfőn kb egy időben értünk ide (ők vasárnap meccset játszottak, és csak másnap reggel repültek haza), úgyhogy az időzítés pont tökéletes volt! Szerencsére aznap nem volt edzésük, úgyhogy bementünk Velencébe. Én még soha nem voltam, de teljesen elvarázsolt a város! Elképesztő az egész úgy ahogy van.
Kedden koradélután volt edzés, úgyhogy elmentünk pár csapattársával egy késői reggelire, aztán edzés alatt engem kidobott egy bevásárlóközpontnál. Este pedig szintén a lányokkal (a csapat légiósaival) elmentünk vacsorázni.
Most éppen edz, úgyhogy én itt kávézgatok épp. Aztán hazamegyek, csinálok neki ebédet, mert azt mondta csak akkor jöhetek ki hozzá, ha főzök neki… (hajcsár…;). Délutáni edzés alatt sétálgatok kicsit, aztán beülünk megint valahova.
Holnap reggel pedig repülök vissza a hidegbe. De egyenlőre erre még gondolni sem szeretnék, olyan jó itt lenni!

Hoppá, majdnem elfelejtettem, óriási gratuláció a lányoknak a Győr meccshez!!!!!!
Remélem szólt a HÉ FIÚK!!!!!!! :)

Sziasztok kedves hazaiak!


Ezer millió éve nem jelentkeztem…
Úgyhogy nem is nagyon tudom hol kezdjem.

Gondolom azt már nagyjából tudja mindenki, hogy épp Prágából írogatok. De azért próbálom nagy vonalakban összeszedni a dolgokat, legelőször is, hogy hogy kerültem ide.

Az egész történet Diana doppingbotrányával kezdődött…
Amiről itt gyorsan megjegyezném, hogy én 100%-ig biztos vagyok abban, hogy nem szedett be SEMMIT!! Ha bármi ilyesmit csinált volna, egyrészt ha másnak nem, a csapatnak bevallotta volna, és egyáltalán nem így reagált volna a dolgokra, amik történtek utána. Nem is ez a lényeg, mindenki azt hisz, amit akar, sajnos rengeteg a rosszindulatú, pletykára éhes, mások nyomorúságán élvezkedő ember.
Lényeg az, hogy nagyon megviselte a csapatot ez az egész, engem pedig személy szerint hihetetlen módon megrázott. Megszakad a szívem ezért az emberért…

Tehát az első indokom, ami miatt sokáig hanyagoltalak Titeket, az ez. A családomon kívül nagyjából senkivel nem beszéltem a karácsonyi szünetet követő kb 1 hónapban.
Nem volt egyszerű végignézni, ahogy egy nagyszerű ember, és egyben a világ legjobb női kosárlabdázójának élete - és ő maga - apró darabokra hullik szét.

A következő szomorú történés Penny távozása volt. Tudjátok mennyire szerettem ezt a két embert, és mennyit segítettek nekem, úgyhogy nem volt egyszerű ez az időszak.
Penny távozása után nyilván kellett igazolnunk új játékosokat, és engem ekkor hívtak be az irodába….
Megszüntették a török játékengedélyem, hogy az érkezőknek kaphassanak. (törökországban 5 idegenlégiósnak lehet licence, és állítólag Dianáét nem tudták megszüntetni… mindegy…)
Alapvetően teljesen jogos döntés volt, hiszen én voltam az, aki a légiósok közül a legkevesebbet nyújtotta a szezonban, tehát nem is volt ezzel semmi gond. De azért leültem Lacival beszélgetni, hogy látja-e értelmét annak hogy maradjak így is. Azt mondta, ha úgy érzem jónak, menjek, ő mellettem áll. És tényleg! Rengeteget segített, főleg ebben az időszakban, és kiállt mellettem másokkal szemben is!
Majd egy nappal később meghallottam, hogy a vezetőség új magasembert keres, és akkor úgy döntöttem, hogy semmiképp nem maradok.
Természetesen a Pécs is megkeresett, de én még nem szerettem volna hazajönni. Nem kaptam még meg ettől a szezontól azt, ami miatt az eljövetel mellett döntöttem, ezért mindenképp kint akartam maradni.
Egy-két nap múlva Prága épp Isztambulban játszott, és megsérült az egyetlen centercseréjük. És miután ez volt az a csapat amelyik az elmúlt három évben folyamatosan csábítgatott, ezért ezt az ajánlatot fogadtam el.
Nem volt egyszerű a váltás. Bár azt hiszem soha nem az…
Nagyon szerettem a lányokat, meg nagyjából mindent kint, élveztem a kint töltött idő legnagyobb részét, de azt hiszem, ezt nem is kell nagyon magyaráznom, mert aki olvasta az eddigi bejegyzéseimet, az pontosan tudja mindezt!
De én döntöttem így, hogy megyek, és bízom benne, hogy az élet majd igazolni fogja ezt a lépést!
Mindenesetre nagyon örülök neki, hogy ott lehettem, még ha nem is úgy sikerült sem a szezon, sem a távozás, mint ahogy nyáron megálmodtam. Rengeteget tanultam, tapasztaltam, fejlődtem az élet minden területén. És nem utolsó sorban új emberekkel ismerkedtem meg, nagyszerű sportemberekkel tölthettem együtt hónapokat, és amikor eljött a nehéz időszak megláttam kik is azok az emberek, akikre valójában számíthatok. Tehát tanulságos 5 hónapon vagyok túl, és nem hogy nem bánom hogy így alakult, sőt, hálás vagyok érte!

És most itt vagyok!

Játszottunk 2 cseh bajnoki meccset, hát… maradjunk annyiban, nem ez Európa legerősebb bajnoksága… De ez most nem is baj talán. Bele kell szoknom a dolgokba.
A rendszer egészen más, mint amiben én az elmúlt 6-7 évet játszottam. Nem nagyon vannak szabályok, és inkább a támadáson, mint a védekezésen van a hangsúly.

Na de térjünk vissza az érkezésemre…

Kedd kora reggel (1 óra „úgy ahogy” alvást követően) a török reptéren próbáltam pihentetni a szemem – tehát a kezemre folyt a nyálam, miközben el-elszundítottam pár másodpercre… Néha azért körbenéztem, hogy történik-e valami, nem tűntek-e el az emberek körülöttem. Egyszer csak odajön hozzám egy pasi (papucsban!), hogy beszélek-e angolul. Mondta, hogy ő Prágába megy (ami nem volt meglepetés, hiszem a beszállás előtti kapunál várakoztunk, csak Prágai utasokkal). Szóval próbáltam értelmes fejet vágni, és nem megjegyezni, hogy a strandpapucs nem feltétlen a prágai időjáráshoz passzol. Hála Istennek, hogy túl álmos voltam a beszóláshoz, mert a következő mondatból már ki is derült, hogy az USK Praha klubtulajdonosának akartam éppen beszólni…
Egy pillanat alatt kitisztult a tekintetem, de lényegében már mindegy volt… :)
Majd felszálltunk a gépre, és búcsút intettem Törökországnak!

Itt kis virágcsokorral vártak a reptéren, nagyon aranyosak voltak. Elmentünk gyorsan aláírni pár papírt, aztán elhoztak „haza”. Nagyon kis kedves lakásom van, nem túl nagy, pont olyan egyszemélyes, éppen tökéletes. A csarnoktól gyalog olyan 5-8 percre van, villamossal 10-15 perc alatt bent lehet lenni a belvárosban, úgyhogy nem is kívánhatnék jobbat!
A lányok is nagyon kedvesek, az öltözőben a szekrényemen egy nagy „welcome” felirat várt! :)
Sok időm nem volt beleszokni a rendszerbe, mert az érkezést követő napon már idegenben  meccset játszottunk.
Mondanom sem kell, hogy itt is sikerült bemutatkoznom…

Először is elhagytam a Feneres lányoktól kapott búcsúajándékom. Egy nagyon kis szép nyakláncot, tudjátok, olyan szem medállal, ami a törököknél nagy divat! Allah szeme! Azt mondták a lányok, hogy bár nem leszek már velük, azért a szemen keresztül figyelni fognak.
Mindig a cipőmbe szoktam beletenni, hogy ne hagyjam el még véletlenül sem. Hát most sikerült. Az egész csapat azt kereste az öltözőben, de nem találtuk meg. Még az edző is odajött, hogy mennyire sajnálja, hogy ez történik velem már rögtön az első nap. Nagyon aranyos volt!
Hazafele a gyorsétteremből hozott kaját ettük, mikor megpróbáltam kinyitni a kedvencemet, a tejfölös, vagy valami hasonló öntetes káposztasalátát. Persze, hogy rámfröccsent a szósz…  Mögöttem ül Delisha (Milton Jones), aki némi kuncogás közben odanyújtott egyből egy csomó szalvétát. Mondtam, hogy ennyi nem kell, tartogassa, hátha még jól jön egyszer.
Pár perc múlva egy kisebb kanyarnál az egész saláta (amit félretettem a vacsi végére, mert az volt a legjobb rész) a lábamon, a mellettem lévő ülésen, és a folyosón landolt. Di itt már fuldoklott a röhögéstől… mondván: poor baby…. Hát ez volnék én…
Na, túl voltunk a káposztás sztorin, meg a vacsorán is (a kelleténél kicsit hamarabb…), úgyhogy elhelyezkedtem az olvasáshoz. Feltettem a lában az előttem lévő ülésre, hogy kicsit kényelmesebb legyen. Pár perc múlva felpillantottam, és szerintetek mi kacsintott rám a zokimból kikandikálva??????? Csak nem egy szem?? Hát de…. A nyakláncom amit égen földön kerestünk végig ott figyelt a zoknimban…. Óvatosan hátrafordultam Delishához, és rámutattam a lábamra. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy órákon keresztül majd megfulladt a nevetéstől…

Hát, ez volt az első prágai napom…

A többit majd egy másik alkalommal megosztom Veletek!


Ui.: Bakó Péternek teljes szívemből kívánok jobbulást, kitartást, és mielőbbi teljes felépülést! A lányoknak szüksége van egy jó kis szurkolóra, úgyhogy siess vissza hozzájuk!!
Imádkozom érted!!!!!

Bár nem terveztem több beszámolót írni karácsony előtt, muszáj röviden megosztanom Veletek azt a nagy örömöt, ami Gospicban ért!!

Nagyban melegítünk a meccs előtt, mikor gyanútlanul felpillantok a lelátóra, és egyből szemet szúr két fekete-fehérbe öltözött jól ismert, kedves arc…

Nem is tudom, hogy lehetne visszaadni szavakkal azt a nagyszerű érzést, amit éreztem mikor megláttam Őket!! Az én meccsemen… Meglepődés, értetlenkedés, boldogság, elképedés, büszkeség, szeretet… és hasonló érzések kavarogtak bennem. Legszívesebben egyből felszaladtam volna megölelni Őket!

Ilcsikém, Ancsa, komolyan mondom, nem sokan szereztek nekem ekkora örömöt a közelmúltban meg pláne nem...

 

KÖSZÖNÖM NEKTEK!!!!!

 

Órákat tudnék még összefüggéstelenül zengeni arról, hogy mennyire boldoggá tettetek, de azt hiszem ezt úgyis tudjátok!

A pálinka és a rozé elfogyott, összeszedtem a szokásos kis légiós bandámat, és megosztottam velük a sok finomságot! A husikból pedig majd vasárnap csinálok nekik valami jó kis vacsorát.

Még egyszer nagyon köszönöm Nektek ezt a csodálatos meglepetést!!!!!!